21. Fájdalmas mosolyok, halvány őszinteség

Sziasztok!
Ilyen se volt még... egy nap 2 rész ... :DDDDD
Remélem tetszenek!

- Nekem már fogalmam sincs arról, hogy mit érzek – mosolyodott el fájdalmasan, és mellém ült a homokra. Az ijedtség elmúlt, a szívverésem viszont nem lassult, inkább gyorsult, és ezt Louis közelségének tudtam be.
- Ez mit jelent? – kérdeztem az eget bámulva. A szálló madarak, a békés felhők segítettek elterelni a gondolatom 
Louis közelségéről, így a szívverésem is lassulni kezdett.
- Nem tudom. – innentől kezdve pár percig nem szóltunk egymáshoz. Ő gondolom, elmerült a gondolataiba, én meg a mozgó felhők bámulásába.
- Mit keresel te itt? – ültem fel, majd Louis is felült nevetve – Mi az? – kérdeztem értetlenül.
- Semmi, csak örülök, hogy tíz perc múlva, leesett, hogy ténylegesen itt vagyok – vigyorgott.
- Jól van na – motyogtam – Elég szét szórt vagyok mostanság
- Igen, azt látom – húzta féloldalas mosolyra az arcát. – Ha megölellek, akkor… szóval, azt nem fogod félreérteni, ugye? – kérdezte halkan. Lesütöttem a szemem, és megráztam a fejem. Tudni akartam, hogy most mit gondol, pedig azt se tudtam, hogy én mit gondolok, és úgy éreztem, hogy ez lassan az őrületbe kerget. Louis közelebb húzódott hozzám, és a derekamat átölelve, megölelt. A gyomrom szaltót lejtett örömében, én viszont ugyanolyan búskomor maradtam, annak ellenére, hogy az ölelése kellemesen esett. Bizsergett a derekam, ahol Louis keze hozzáért, még a ruhán át is kellemes volt érintése. Annak ellenére, hogy még… még soha nem álltunk olyan kapcsolatban, úgy éreztem magam, mintha Louisval nem rég szakítottunk volna. Pedig egészen más történt. Egészen bonyolultabb dolog történt. Viszonoztam ölelését, átkaroltam a nyakát, és néztem az apró házat. Beláttam a nappaliba és újra érezni kezdtem a dühöt és a fájdalmat, amit egy hete is éreztem. Szinte láttam magamat és Louist, ahogy kiabáltunk, mármint én kiabáltam vele. Mert igazából, csak én kiabáltam. Kezdtem felhergelni magam, ezért inkább behunytam a szemem, és igyekeztem a mostra koncentrálni. Erre az egyetlen pillanatra, hogyha majd unokám lesz, és el kell neki mondjam, milyen az az érzés, mikor igazából szerelmes vagy, akkor eltudjam neki mondani ezt a pillanatot. Aztán elengedett, leengedte karjait a derekamról, a pillanat megszakadt, mielőtt igazán elraktározhattam volna.
- Ne, még ne! Még nem vésődött az agyamba! – húztam kétségbeesetten közelebb magamhoz. Lou zavartan a derekam köré fonta újra karjait. Összeszorítottam a szemeim, de ez nem volt elég ahhoz, hogy elzárjam könnycsatornáim. A természetes sós víz utat tört magának, és lecsurgott az arcomon Louis hátára. Hangtalanul sírtam. Igyekeztem teljesen bezárni az emlékezetembe, mert tudtam, egyszerűen éreztem, hogy nem lesz több ilyen pillanat. Soha senki másnál nem fogom tudni újra érezni ezt. Ezt az elmondhatatlan érzést. Azt az érzést, amit nem tudsz megfogalmazni, amit csak érezni tudsz. Hiába igyekeznek elmesélni, nem lehet elképzelni. És épp ez benne a gyönyörű.
Louis felsóhajtott, én pedig elhúzódtam tőle. Tényleg nem csinálhatom ezt vele. Ez vele kitolás.
Halványan mosolyogva nézett rám, miután elhúzódtunk egymástól.
- Nem azért sóhajtottam, csak kellemes illatod van – a halvány mosoly, még most se tűnt el az arcáról, aztán hirtelen eltűnt a mosoly az arcáról – Mármint ne érts félre, nem úgy értettem, csak, szóval, kellemes parfümöt használsz, és…
- Lou… - szóltam halkan. – Nem értem félre, tudom, hogy te nem… Nem is fogom félre érteni, ezt ugyanúgy megmondtad volna 2 héttel ezelőtt is – vontam vállat, mire Louis arcára vissza varázsolódott a halvány mosoly.
- Megint sírsz? – kérdezte halkan, kezével újból az arcomhoz nyúlt.
- Nem, nem sírok. Vagyis, ezt nem nevezném sírásnak, szerintem csak túlságosan is sok könnycseppet szállítottak a csatornáimba – mosolyodtam el. Felnevetett. Azon az igazi kacagó hangon.
- Nem vagy normális Gemm – rázta a fejét sóhajtva.
- Nem én lennék – álltam fel.
- Gemma… mond, hogy nem jól látok – motyogta halkan, erősen koncentrálva a combomra. Azonnal leesett mire gondol, mire sietősen elsétáltam, bele a tengerbe.
- Gemm…! – jött utánam és hátulról átkarolta a derekam.
- Engedj el! – csattantam fel. Pedig igazán nem volt okom arra, hogy mérges legyek rá, egyszerűen csak zavart, hogy megérint úgy, mintha jelentenék neki, bármit is, miközben igazából nem, és azt zagyválja nekem, hogy ’DE ne értsd félre’.
Louis elgondolkozva vizslatott. Én viszont csak a tengert bámultam, igyekeztem tudomást se venni róla, ami nem volt olyan egyszerű.
- Mért tetted? – szólalt meg végül halkan.
- Komolyan tudni szeretnéd? – néztem rá. Bólintás. – Nem volt elég. Fizikailag is érezni akartam – vontam vállat – Csak egyszer tettem meg, megbántam, nem csináltam többször, nem is fogom, szóval lapozzuk át ezt a témát, lehetek én is hülye, akármennyire is hihetetlen – vigyorodtam el. Louis nem válaszolt, egyszerűen csak a fejét rázta. – Befejeznéd? – kérdeztem.
- Az egész az én hibám – motyogta és leült. A lábait a vízben hagyta, de elég messze ült attól, hogy a víz a ruháját is elérje.
- Nem, nem a tied. – sóhajtottam – Ahogy mondtad, nem tudod irányítani az érzéseid. Még mindig én vagyok a hülye – tártam szét a karom, és mellé ültem. Nem szóltunk egymáshoz, én az arcát figyeltem, ő pedig a combomon a vágásokat. Hülye dolog volt, az biztos… Louis felemelte a kezét, aztán maga mellé engedte.
- Fáj?
- Csak fájt – vontam vállat – Kérdezhetek valamit? – bólintott.
- Honnan… honnan tudod, hogy jól cselekszel? Hogy jók az érzéseid?
- Egyszerűen csak érzem.
- De azt honnan tudod? Honnan tudod, hogy jól érzed-e?
- Nem tudom, csak remélem.
- És… most mit érzel? – fejrázás.
- Zavart. Te?
- Semmit. – apró mosolyra húzta a száját miközben rám nézett. Tekintetemet az arcáról a tengerre vezettem. - Nem gondolod, hogy elképesztő?
- Micsoda?
- A tenger. Legszívesebben fognám magam, és belerohannék. – közöltem halványan mosolyogva.
- Mért nem teszed? – nézett rám vigyorogva.
- Na, látod! Ez egy jó kérdés! – ugrottam fel. A ruhám aljához nyúltam.
- Mi… Mit csinálsz? – ráncolta a homlokát. Felnevettem, kibújtam a zöld ruhából, és begázoltam a tengerbe. Mikor elég mélyen éreztem magam, lebuktam. Kellemes érzés volt. Az átforrósodott fejem lehűlt, eltűnt minden gondolatom. Nyugalom volt, és élveztem ezt. A békét. Addig voltam a víz alatt, ameddig végül kénytelen voltam levegőt venni. Feljöttem a víz alól, és kissé szomorúan konstaláltam, hogy nem úsztam túl messzire.
- Hihetetlen jó a víz! – kiáltottam Louisnak. Aki ezt egy mosollyal fogadta. Újra lebuktam a víz alá, ezúttal csak azért, hogy hátra túrjam a vizes hajam. Gondolkoztam rajta, hogy megkérdezzem tőle, bejön-e, végül úgy döntöttem, hogyha akar majd bejön. Viszont láthatóan úgy döntött nem jön, mert miután negyedórát úszkáltam az óceánban, ő még mindig nem jött. Így aztán eléggé zavarban lettem, hiszen egyedül lubickoltam az óceán kellemes vízében, úgyhogy inkább kimásztam onnan.
Igyekeztem nem elpirulni amiatt, hogy szószerint csak melltartóban és egy tangába állok előtte, mert akárhogyan is nézzük, ez azért… szóval, ja… khmm…
- Bemegyek egy törölközőért. Egy perc és itt vagyok. – mosolyodtam el, és besiettem. Mielőtt bementem volna, hátra néztem felé, és találkozott a tekintetünk, mire fájdalmasan elmosolyodtam.