19. Los Angeles első órái avagy a kiakadás percei

Sziasztok! Elég hosszú idő után, itt van a rész! Húú, nagyon izgulok mit fogtok hozzá szólni! :D
Úgyhogy nagyon szépen megkérnélek titeket, és azokat még szebben, akik amúgy nem kommentelnek,
hogy írják le kommentben a véleményük, jó?
Nem muszáj, nem kötelezek senkit, ez csak egy kérés :)
Jaj, amúgy beteget jelentettem, szóval előfordulhat, hogy holnap már rész jön!
Bár ez az ihlettől is függ, mert csak eléggé halvány elképzelésem van a folytatásról.

u.i.: Aki esetleg kíváncsi a kritikámra a blogjáról, itt kérhet.
From Emily with love.

u.u.i.: nem tudom ki szokott olvasás közben zenét hallgatni, én nem szeretek, mert elvonja a figylemem, az esetleg fontos részletekről, így nektek se ajánlom, de ha valaki nagyon szeret úgy olvasni, akkor ezt a számot hallgassa közben: LISTEN

Eközben írtam a részt, azért ajánlom ezt. Amúgy nem szoktam és nem is szeretek ilyeneket csinálni, szóval több ilyen nem lesz. Viszont úgy éreztem, hogy most kell.

Mivel Harrynek van egy kisebb lakása Los Angelesbe, mi hárman - Harry, Eve és én - oda megyünk. A fiúk pedig egy közeli hotelbe. Hosszas vita vette kezdetét, mint mindig mikor valamiben meg kellett egyezni.
- Akkor, kettőkor találkozunk - köszönt volna el azonnal Niall, de Eve félbe szakította. Haha, hogy gondolhatta, hogy ez ilyen egyszerű lesz?
- Mi lenne, ha inkább háromkor találkoznánk?
- Mért nem jó a kettő? - vonta fel a szemöldökét.
- Egyetértek, túl korán van - bólintott Zayn.
- De háromig éhen veszünk - nézett kétségbeesetten Niall.
- Jaj, hagyj már projekteddel minket - sóhajtottam fel. Nem mondtam volna? Niall új felfedezésre tett szert. Szerinte túl ritkán és túl keveset eszünk, így aztán kötelezte magát és valamiféle ismeretlen jog alapján minket is, hogy napi ötször étkezünk rendes adagot. Állítom, hogy a srác megőrült. Nem hiszem el, hogy aki naponta ötször étkezik, az nem úgy néz ki, mint egy 80 kg-os fasírt. Ezt persze Niall tudtára is adtam, de lerendezte annyival, hogy Hope is ötször étkezik. Szóval valószínűleg Hopetól fújhat a szél.
- De jövök! Nem lesz elég energiánk.
- Csak ma hagyj vele minket, jó? Könyörgünk - motyogta Louis. Az út alatt Lou kapott egy SMS-t, azóta nem túl vidám. Aggódó pillantásokat küldtem felé, amit Zayn észrevett, mire azonnal - talán túl gyorsan - vállat vontam és levettem a tekintetem Louról. Azóta most néztem rá először és hihetetlen, hogy kibírtam.
Niall hatalmasat sóhajtott.
- Jó, akkor három, csak legyen már valami! - válaszolt kicsit idegesen, de aztán megcsörrent a telefonja - Hope csengőhangjával - és azonnal felvette, a düh az arcáról azonnal átváltott. Vidám vigyor vette át a helyét.
- Akkor, háromkor nálad vagyunk Harry - mosolyodott el Zayn.

*

Harry los angeles-i házikója a parton van, így gyönyörű a kilátás.
Azonnal el is határoztam, hogyha túl vagyunk a város körbe járó sétán az első dolgom lesz, hogy a vízbe vessem magam.
- wow - motyogta Eve elképedve. Én is ilyen képet vághattam?
- Tetszik? - vigyorgott Harry. Mire megforgattam a szemem. A következő pillanatban hasító fájdalom hasított a fejembe, akárcsak egy éles balta. Azonnal a kicsi kanapéra ültem.
- Jól vagy, Gemma? - nézett rám ijedten Eve.
- Megvagyok - motyogtam. Szerettem volna azt mondani, hogy rendben vagyok, de nem voltam.
- Mi a baj? - kérdezte azonnal Harry.
- Csak a fejem fáj - magyaráztam
- Hozok valamit inni - mosolyodott el halványan Eve.
- Ez jó ötlet. Addig feküdj le Gemma, oké? - aprót bólintottam és a párnára hajtottam a fejem. Nem kellett sok idő, ahhoz, hogy elaludjak.
- Ébresszük fel?
- Ne!
- De tudnia kell, hogy elmegyünk!
- De akkor jönne velünk!
- Ahj már - sóhajtott fel Eve.
- Ébren vagyok - dörzsöltem meg a szemem.
- Látod? Most felébresztetted - méltatlankodott Harry.
- Még, hogy én - csóválta a fejét Eve.
- Igen, te! – bökte meg Harry mellkasát.
- Jaj, fejezzétek már be – ásítottam.
- Most mentek? – bólintottak.
- Maradnom kell, igaz? - sóhajtottam. Újabb bólogatás.
- Hát jó - sóhajtoztam. Alap esetben veszekedtem volna, de túlságosan is kimerültnek éreztem magam, így igazat kellett adnom nekik.
- wow, ez csodásan ment - nézett csodálkozva Harry, mire felkacagtam.
- Szerintem hozhatnál csodásan nekem egy teát is – néztem rá
- Majd valamelyik fiú hoz. Srácok! Tea! – áááá, picit se parancsolgatós. Dehogy is!
- A lusta mindenidet Styles - nyomott a kezembe Louis egy bögre forró teát. Természetesen a mondatát Harryhez intézte.
- Köszi - mosolyodtam el halványan és kócos-gubancos hajamat a fülem möge tűrtem, majd belekortyoltam a forró teába.
- Akkor indulhatunk? - kiáltott Niall az ajtóból.
- Aha - kiabált vissza Perrie megállapításom szerint a konyha felől.
- én... szóval én itt maradok Gemmával - mosolyodott el Louis. Azt hittem, hogy ráköpöm a forró teámat. Hogy... hogy MIT CSINÁL?! Krisztusom...
- Nem, nem kell ám Lou... megvagyok egyedül – magyarázkodtam zavaromban.
- De én szeretnék - nézett a szemembe, mire a szívem nagyot dobbant, a hasam pedig… szóval olyan volt, mintha hullámvasútaztam volna. Szaltót vetett, vagy mi - segíteni.
- Hát jó, Louis - vont vállat Harry – Akkor induljunk - 10 perc múlva már csak én meg Louis voltunk a viszonylag pici házban.
- Na, mit csináljunk? Film, esetleg valami társas? Vagy dumáljunk? – kérdezte az arcomat fürkészve. Nem válaszoltam. Egy darab szó nem jött ki a torkomon, nem tudtam mit mondjak. Nem is akartam semmit se mondani, csak meg akartam csókolni. Nagyon-nagyon erősen koncentráltam arra, hogy ne essek neki. Ezen a gondolaton nevetnem kellett, úgyhogy apró mosolyra húztam a szám. Legutoljára akkor éreztem ezt Louisnál, mikor egy teljes hetet töltött nálunk. Akkor szószerint menekültem otthonról. Most viszont nem akartam menekülni, de elmondani se tudtam, amit szerettem volna. Azt, hogy szeretem, hogy mindenestől imádom, hogy imádom a hangját, hogy imádom azt, ahogy gondol a fiúkra, hogy imádom a nevetését hallani, hogy imádom, ahogy óvja a húgát, hogy imádom, hogy felelősséget érez a családjáért, hogy imádom minden egyes hajszálát, a gyönyörű kék szemeit, a rózsaszín ajkait, csak őt. És mindennél jobban szeretném megismerni, erre akarom szánni az egész teljes rohadt életem. Arra, hogy megismerjem.
A csendet Louis telefonjának csörgése törte meg.
- Szia – mosolyodott el halványan – Igen, minden rendben. Los Angelesbe vagyunk pillanatnyilag. Nem, most épp Gemmával. Aha, oké, köszi. Figyelj Eleanor, - a név hallatán elborított a düh. Már nem hallottam, hogy mit beszéltek tovább. Nem is érdekelt, már semmi sem érdekelt. Már nem tudtam azzal foglalkozni, hogy annak, amit most fogok tenni, milyen következménye lesz! Már nem foglalkoztam azzal, hogy lehet, soha többet nem beszélünk egymással! Már nem foglalkoztam azzal, hogy lehet, hogy az egész nyamvadt boldogságnak, ami mostanában ért, az szerte fog foszlani! Már nem érdekelt! Semmi nem érdekelt!
- Nem hiszem el Louis! – álltam fel azonnal idegesen. Ordítottam. Az arcomon forró könnycseppek folytak, Louis pedig értetlenül nézett rám. Igyekezett megszólítani, de nem foglalkoztam vele, csak kiabáltam. Kiadtam magamból 3 év gyötrelmes fájdalmát – Nem hiszem el, hogy ezt csinálod velem! Mért?! Komolyan miért, rohansz olyan lány után, aki kicsit se érdemel meg?? Utálom! Utálom, hogy ennyire vak vagy! Utálom, hogy nem látod, hogy mindennél jobban szeretlek! Utálom, hogy nem veszed észre, hogy csak is miattad nem akartam turnézni jönni! Nem hiszem el, hogy nem veszed észre abból, ahogy rád mosolygok! Nem hiszem el, hogy nem vetted észre milyen gyakran pillantgattam rád! Nem hiszem el, hogy valaki… hogy valaki tud ennyire hülye lenni! Itt vagyok! Könyörgöm, vegyél már észre! – nem tudtam tartani azt az eszméletlen súlyt, ami rám helyezkedett. Nem tudtam tovább állni. Keservesen a földre ültem, és egyszerűen csak zokogtam, és úgy néztem fel rá – Utálom, hogy nem veszed észre, hogy akárhányszor rád nézek, nem tudom levenni a szemem a káprázatos kék szemeidről! Nem hiszem el, hogy nem vetted még észre a szerelmem, a vágyam, amit nagyon régóta érzek irántad! Nem Louis, nem hiszem el, és gyűlölöm ezt az egészet! – nem vettem le róla a tekintetem. Minden egyes szót igyekeztem az emlékébe tömni, azt akartam, hogy tudja és megjegyezze, mekkora fájdalmat okozott nekem, és úgy menjen vissza Eleanorhoz. Azt akartam, hogy örökre megbánja, hogy sose nézett rám nőként. Azt akartam, hogy rá is hatalmas súly nehezkedjen, amitől soha életébe nem fog tudni megszabadulni. – Tudnod kellett volna! Több vagyok annál, mint akivé tettél! Sokkal, sokkal, de sokkal több! Az egész nyavalyás életemet szétromboltad! Meg kellett volna hallgatnod! Figyelned rám, de neeem, te a drágalátos Eleanoroddal foglalkoztál! Tudod, nem kicsit elegem van abból, hogy tőled függ az egész életem! Meg kell találnom a saját utamat! Nem… nem tudom, hogy hol a helyem, de mennem kell! Meg fogom találni, ha velem jössz, ha nem! – már nem sírtam, egyszerűen csak dühös voltam. Már talpra tudtam állni, és már erős voltam. Erőssé tett, és ennyi volt Louisból. Rájöttem, hogy ennyire lett volna szükségem. Kiadnom magamból. Az a hatalmas vágy és szerelem, amit azt hittem, hogy éreztem Louis iránt… Már nem éreztem. Nem éreztem, hogy szükségem lenne bárkire is. Az egyetlen, akire számíthatok örök időkig, az saját magam. Bíznom kell magam, és meg fogom találni azt, ahol a helyem van.