20. Los Angeles partja

Sziasztok! Nem olyan gyorsan, mint szerettem volna, de itt a rész :D
Remélem tetszeni fog, jobban, mint az előző, mert valahogy úgy éreztem - lehet, hogy csak bebeszélés -, hogy nem igazán volt ínyetekre a dolog :DDD
Viiiszont egy csomó új ember - mármint akinek eddig nem láttam a nevét - kommentelt, és ennek tök örülök, szóval thanks guys, I love you, so so much <3
Mellesleg Boldog Valentin-napot mindenkinek! Nagyon remélem, hogy senki (aki szingli :P) nem sopánkodik! :D Inkább nyomassátok be a Single Ladies -t és táncolva üvöltsétek :DD
Kellemes olvasást!

Egy héttel a kiakadásom utáni kora reggel kisétáltam a tengerpartra. Még most is élesen a gondolataimban élt az emlék. Nem csak a szavaim, de az akkori érzéseimre is emlékeztem. Mindre egyaránt, a fájdalomra, a dühre, a büszkeségre, a szégyenre.
Louis értetlen tekintetére, sőt szavaira is. Azt mondogatta, hogy sajnálja. Ennyit tudott kinyögni, hogy sajnálja, de az érzéseit nem tudja irányítani, és száz-százalékig biztos abban, hogy találni fogok valakit, akit meg is érdemlek. Erre a válaszom egy egyszerű bólintás volt, és kisétálás ide, a partra. Akkor is leültem és a tenger hullámait figyeltem. Akkor sok minden megfordult a fejemben. Többek között a haza utazás gondolata.
Persze ezt mikor észhez tértem el is vetettem. Ez pedig másnap következett be, és Louisnak is írtam SMS-t: "Bocs, a tegnapért. G"
Nem mondtam, hogy felejtsük el. Nem akartam, hogy elfelejtse, azt szerettem volna, hogy a gondolataiba vésődjek, és, hogy ne tudjon anélkül hozzám szólni, hogy ne érezze rosszul magát. Hogy ne érezné a fájdalmam.
Viszont úgy tűnt Louis teljesen elfelejtette az omniózus napot. Ugyanúgy viselkedett velem, mint azelőtt, és ezt viszonoztam. Azért is, hogy a fiúknak reménységem szerint semmi ne tűnjön fel. Reménykedtem abban, hogy Louis se beszél senkinek róla, és úgy tűnt ez így is van. Nem hinném, hogy beszélt volna velük. Ugyanúgy folyt minden, ahogy azelőtt. Csak a remény helyett, reménytelenség volt a szívemben. És ócska fájdalom, és ezt élveztem. Furcsa volt, de élveztem a fájdalmam. Egyik este megvágtam a combom, és miközben… miközben figyeltem, ahogy a vér lassan lecsorog a combomról, rájöttem, hogy ez totális hülyeség volt. De azért végig húztam egy hosszabb vágást a combomon, viszont azóta nem tettem. Eldöntöttem, hogy ez volt az első és utolsó alkalom. Nem fogom eljátszani, hogy világfájdalmam van.
A hetem legtöbb ideje azzal telt, hogy a konyhába ücsörögtem, fülhallgatóval a fülemben, és igyekeztem megérteni a dolgok miértjét. Hogy Louis mért nem csókolt meg akkor. Hogy mért nem mondta azt, hogy szeret. Arra jutottam, hogy azért, mert nem akart hazudni. És mikor ezt megmagyaráztam magamnak, akkor már csak azt kérdezgettem, hogy mért nem szeret. Olyasmiket motyogtam magamnak, hogy talán nem vagyok elég szép, vagy talán nincsenek olyan gyönyörű szemeim, vagy épp… egyszerűen csak nem akar szeretni. Nem találtam meg a választ, és tegnap abba is hagytam, nem akartam megtudni. Az jutott eszembe, hogy talán rosszabb lenne az igazság, mint a tudatlanság, így abbahagytam.
Persze, nem az egész napom a konyhában telt. A fiúk gyakorta átjöttek, továbbra is együtt nevettünk, beszélgettünk, nem kerültük egymást Louisval se, de nem is kerestük egymás társaságát.
Nem igazán tettem ki a lábam a konyhából. Délelőttönként a konyhában ücsörögtem, zenét hallgatva, kérdezgetve magamat, délutánonként pedig a homokban fekve igyekeztem lebarnulni, miközben olvasgattam.
Felkeltem a langyos homokból – a nap, ami már egy ideje próbálkozott a felkeléssel, nem tudta igazán átforrósítani -, és a tengerbe sétáltam térdig. Élveztem, ahogy a hullámok a combomig felcsapnak. A tengert, ahogyan akkor kinézett, a végtelenhez hasonlíthattam volna. Ahogy a nap sárga fénysugarai ráúsznak a tenger kékjére. Az a szürke homály. Nem tudhatod hol a vége. Csodás volt, és gyönyörű. Minden egyes tekintetet vonzott.
Valószínűleg hosszú idő telhetett el - nem érdekelt különösebben az idő mostanában -, a nap már teljesen felkelt, és sikerült nagyjából elraktároznom az emléket, a zöld ruhámban ácsorogtam, és úgy áztattam a lábaim, mikor megcsörrent a telefonom.
"Louis T."
Meglepettséggel vettem fel a telefont. Egész héten nem keresett, talán most is csak az alvó Harryt akarja elérni.
- Szia Lou. – szóltam bele halkan, erőtlenül. Még mindig álmos és fáradt voltam. Nem sokat aludtam az elmúlt hétben.
- Sziiiiiaaaaa Geeeeeemmaaaaaa - kiabált a telefonból, mire eltartottam a fülemtől. - Mit csinálsz?
- Pillanatnyilag? Igyekszek rájönni, hogy ép-e a dobhártyám. - motyogtam a fülem fogva. A másik fülemhez tettem a telefont.
- És mit gondolsz? Ép?
- Azt hiszem. Mért kell kiabálni? – motyogtam.
- Izé, rossz passzba vagy? Rosszkor hívtalak?
- Nem, nem. Csak nem rég keltem. – hazudtam. - Amúgy igyekeztem lehűteni magam a tengerbe, most reggelizni, majd takarítani készültem. Aztán meg összepakolni - meséltem el programom halkan. Már egy hete ez volt a programom, éppen csak a pakolás nem volt a listámon.
- Rendkívül érdekes program.
- Ugye? És te? Te mit csinálsz?
- Unatkozoooook - hallottam a nyikorgó ágy rugóit, így arra a következtetésre jutottam, hogy az ágyára dőlt - Figyi, jobb ötletem van! Hagyd a mosatlant, és gyere át! Mindenki lelépett, és egyedül érzem magam. - halvány mosolyra húztam az ajkam. Nem tudtam mit válaszoljak, inkább kérdeztem.
- Mert? Merre járnak?
- Barátnőznek. Pontosabban Niall itt van a szomszéd szobában, csak épp rám se bagózik, mert Hope-pal telefonál. Alig várja, hogy New Yorkba legyünk, mert szerinte akkor tudna találkozni a lánnyal - magyarázta
- Ó, értem - bólogattam
- Szánalmas - motyogta. Szinte láttam a megszokott fintorát. Erősen kellett koncentrálnom, hogy ne röhögjek fel. - Na, átjössz?
Felsóhajtottam.
- Gyere át te! Semmi kedvem annyit gyalogolni!
- 20 méterről beszélünk, Gemm, ne hisztizz már!
- Mit én ne hisztizzek? Neked is 20 méter! És kocsid is van! Emeld fel a pompás, formás feneked, tedd be a kocsiba, és hajts ide.
- Hé, én zöld vagyok, nem akarom szennyezni a levegő! Amúgy is… Neked meg pompás lábaid vannak, amikkel pompásan ide gyalogolni!
- Persze, a gyaloglás százszor jobb – bólogattam a vizet rugdosva, visszagyalogoltam a már melegebb homokra és lehuppantam – Nincs kedvem semmihez – dőltem hátra a homokban, és hagytam, hogy a nap megszárítsa a combig vizes lábaim. Kellemes pezsgető érzés volt, ahogy a napsugarak simogatták a csupasz testem. Megnyugtató, szelídítő és békítő. Épp erre volt most szükségem. A nap békítő melegére, a szél nyugtató fújására, a tenger halk zajára, a párolgó vízre a lábaimon.
- Azt hallom. Baj van? – kérdezte halkan. – Az én hibám, igaz? – tudtam, hogy mire gondol, mégse akartam válaszolni, úgyhogy bevetettem a ’nem akarsz válaszolni? akkor hát kérdezz!’ trükköt.
- Micsoda?
- Hogy nincs kedved semmihez, hogy csendesebb vagy, mint egy hete, hogy alig beszélünk, és… - sorolta halkan, mikor felsóhajtott – Tényleg sajnálom, G*
- Én is, nem kellett volna semmit se mondanom. Én szartam el. Egyszerűen csak dühös lettem. Komolyan, mért tartod még a kapcsolatot Eleanorral?
- Nem tartom. A nyakamon lóg, miután rábólintottam a szakításunkkor, hogy maradhatunk barátok. Szerintem bűntudata van.
- Lehet is – vágtam rá még mindig halkan. Hátra túrtam a hajam. Azt is átforrósította a nap. Jéghideg, vizes kezemet melengette. Furcsa volt, egyedül a kezem és a talpam nem tudott átforrósodni.
- Jobb így. Mármint, hogy szétmentünk. Mióta… szóval mióta tartogatod ezt magadba?
- Mit? – ez nem trükk volt. Tényleg nem értettem, mire gondolt.
- Hát… ööö… az érzéseid – motyogta nagyon-nagyon halkan. Pár pillanat kellett hozzá, hogy összerakjam, mit mond.
- Komolyan… szóval, komolyan azt hiszed, hogy majd elmondom? – nevettem fel – Így is tök gázul érzem magam, hogy elmondtam, és fel nem tudod fogni, mennyire szeretnék túl lépni ezen a témán.
- Jó, de Gemm, ez nem így megy…
- Tudom… - sóhajtottam. Szerencsésnek éreztem magam, hogy Louis inkább beszél róla, mint hogy elromoljon a kapcsolatunk. Más fiú nem tette volna, más nem vállalta volna a helyzet kínosságát, de ő igen. Plusz egy ok, amiért nem szerethetek ki belőle. – Még mindig szereted? – suttogtam könnyekkel a szemben. Egy könnycsepp végig is csurgott az arcomon. Puha kezek édes simítását éreztem az arcomon.


*G=Gemmát becézte így Louis. Ejtsd: dzsí