11. Első nap

Sziasztok!
Itt az új rész, bár egyáltalán nem akkor jött amikor terveztem :S
Viszont egyre inkább nőnek a látogatás számok, aminek nagyon örülök. :)
Más!
Az előző blogomnál is gyakran csináltam olyasmit, hogy felrakok részletet a blogból és hasonlók. Most az jutott eszembe, hogy
aki mostantól folyamatosan ír kommentet a 13. részig azoknak a nevét leírom,
ebből kihúzok egy nevet,
akivel felveszem a kapcsolatot,
és elküldöm neki előre azt részt,
ahol Gemma elindul Holmes Chapelből a fiúkhoz :D
Én nem akarom rátok erőltetni semmiképpen sem a kommentelést. Az kommentel aki akar, én ezzel csak megköszönni szeretném azoknak az embereknek akik folyamatosan kommentelnek, mert irtó aranyos tőlük.
Jó olvasást! :)

 

A gyerekek elképesztően aranyosak, mármint, ha többes számba beszélünk róluk, mert reggel , amikor épp cipőt cseréltem volt egy fiú aki a hajam tépte, hogy ő már pedig anyát akarja. Kész élmény volt! A hármas ikrekre emlékeztettek. A hideg rázott a visszaemlékezéstől. Penelopeéknál is mindig hajcsomókat vesztettem nap, mint nap. Brrr, nem akarok emlékezni rá. Mikor mindegyik kisgyerek megérkezett, bemutatkoztam nekik, ahogy azoknak a szülőknek is akik képesek voltak egy pillanatra is megállni és legalább köszönni. De a szülők többsége odaadta a gyereket és már ott se volt. Fel se tűnt nekik, hogy új vagyok, és más óvónő áll itt, mint szokott. Ugyanakkor voltak nagyon kedves anyukák is, akik mosolyogva még sok szerencsét is kívántak. Ők igazán aranyosak voltak, és ezeknek az anyukáknaka gyerekeik is puszilgatni valóak voltak.

- Te nem eszel Gemma? - mosolygott rám Tina a gyerekek közül. Eközben én Adamt etettem és kakaót öntögettem a bögrékbe.
- Otthon ettem - mosolyodtam el - úgyhogy nem vagyok éhes.
- Gemma óvónéni - kiabált Adam, majd a száját tátotta, hogy adjam neki a következő falatot. Nevetve sétáltam oda hozzá, és etettem meg őt. Egy hosszú, fekete hajú lány jött be vigyorogva az ebédlőbe egy csapat kisgyerekkel. A gyerekek odáig voltak érte. Elsőre az jutott eszembe, hogy ő lehet itt a legkedvesebb óvónő, ezért szeretik ennyien. Aztán rájöttem, hogy ez minden bizonnyal Zara lehet.
És másodszorra volt igazam, mert egy bársonyos, szőke hajú kislány aki Zara kezét szorongatta, selymes hangon szólalt meg.
- Zara óvónéni én kakaót szeretnék inni.
- Rendben - válaszolt Zara nevetve. Ahogy ott álltam, arcra fagyott mosollyal és néztem azt a lányt a szívem összeszorult. A nyomába se érhettem. Gyöndör, derékig érő, fekete, bársonyos haja volt, sötét kék szeme, aranyló bőre, és elbűvölő mosolya és kedvessége. Azaz igazság, hogy már azon is csodálkoztam, hogy adtak még egy esélyt nekem. Mért tették? Hiszen Zara ezerszer profibbnak és rávalóbbnak néz ki.
- Gemma óvónéni! - kiabált Adam. Bennem meg egyszerre felment a pumpa. Mégis ki a franc vagyok én, hogy csak úgy ide-oda rohangáljak és etessem ezt a gyereket? Foglalkozni jöttem velük és ez elvileg nincs a hatáskörömbe vagy mi a jó szent szaromba. Fortyogva vágtam le magam Adam mellé és  etettem meg vele a vajas kenyerét...baaah.
- Minden rendben Gemma? - nézett rám Tina.
- Hogyne - vágtam rá. Eközben semmi nem volt rendben. Idegelt, hogy nem vagyok jó óvónő. Idegelt, hogy már azon is felkaptam a vizet, hogy Adam megkért, hogy segítsek neki enni. Én csak... én csak szeretem volna hazamenni és videóchatelni Zaynnel és Harryvel. Hogy kicsit meg tudjak nyugodni. Hogy erőt gyűjtsek ehhez az egészhez, mert pillanatnyilag úgy érzem, minden erőm elfogyott. És ez fájt. Egy hatalmas vesztesnek érzem magam, és minden vágyam, hogy ez elmúljon.
- Mindenki megreggelizett? - állt fel Tina és körbe nézett a "gyerekein". Ő jól csinálja... szeretettel csinálja és odaadással. Vajon nekem ez mért nem megy? Mért nem tudom teljes odaszánással csinálni? Valami hiányzik. Valami nagyon hiányzik az életemből és gőzöm nincs, hogy mi az, de meg kell szereznem. Így vagy úgy.
A gyerekek mosolyogva, bólogatva vagy csak nagyot bólintva néztek Tinára.
- Akkor ilyenkor mit kell csinálni? - mosolygott a gyerekekre. A zöld szemeiben is az tükrözödött, hogy az egész szíve ezeknek a kisgyerekek kezében van. Az egész lényét csak nekik szánja, akkor legalább is biztosan, amikor itt van. Elmosolyodtam Tina mosolyán. Boldog volt, pedig a férje elhagyta és egyedül neveli a kislányát ebből a minimális bérből, amit az óvónői állás felkínál, de ez az amit szeret és, ezért csinálja ezt. Én szeretem ezt?
- KÖSZÖNJÜK SZÉPEN A FINOM REGGELIT! - ordították teli torokból a gyerekek. Az ebédlő csak úgy zengett a gyerek zsivalytól. A székek széjjel karcolhatták a metlakit.
- A széket emeljük, nem csúsztatjuk - szóltam a gyerekekre, majd a fülemhez kaptam, mert Teresa széke nyikorogva súrolta a padlót, ez pedig vonyító, fülbántó hangot adott ki magából.
- Auuu, Teresa! - kiabált rá mérgesen Rob.  Teresa maga elé fonta a karját és lehajtotta a fejét.
- Hé, Rob - kocogtatta meg Tina Robert fejét, aki összehúzta magát. Odasétáltam Teresahoz, miközben a többiek lefele indultak.
- Minden rendben? - guggoltam le Teresahoz és óvatosan megsimítottam a karját. Ő pedig durcás szájtartással megrázta a fejét.
- Rob mindig bánt! Mindig az a játéka, hogy engem piszkál! - duzogott. Végig simítottam a karját és megszorítottam a pici kezét.
- Tudod miért? - néztem rá mosolyogva. Teresa búsolón a fejét rázta. - Azért, mert tetszel neki - kacsintottam rá - az ovis fiúk, mikor akkora voltam, mint te, velem is ezt csinálták - nevettem fel.
- Tényleg? - mosolygott csillogó szemekkel.
- Persze. A fiúknak vannak ilyen buta dolgaik - mosolyogtam - De gyere, kishercegnő, mert lekésed az udvari játékokat! És bizony mindenkinek kell a friss levegő meg a futkározás - álltam fel bólogatva.
- Okiboki - fogta meg a kezem Teresa és vigyorogva húzott kifele a nem túl jól elrendezett ebédlőből. A falak babarózsaszínek voltak, rajta kék és barna plüssmackók éktelenkedtek. Az ablakon gyönyörű fény sütött be. Kék asztalkák néhol magányosan álltak rózsaszín kis székekkel, néhol pedig boldog gyerekek boldogították őket.
Hazafele tartva három dolgon gondolkoztam. Az egyik: éhes vagyok. A másik: Félek a sötétben és 50% esély van rá, hogy elrabolnak. És, ha elrabolnak akkor 20% annak az esélye, hogy kinyírnak és a szerveim eladják a feketepiacon. A maradék 80% viszont nem volt túl lelkesítő, nem mintha az előző az lett volna, prostituáltnak adnak el. A harmadik: milyen lesz a holnapi a napom az óvodába.
Csörömpölést hallottam.
- TÁSKA VAN NÁLAM ÉS NEM FÉLEK HASZNÁLNI! - kiabáltam ijedten a táskámmal hadonászva. A sötétből valami alak akart előjönni. - Nem akarok prosti lenni. Nem akarok prosti lenni. Nem akarok prosti lenni. - motyogtam összeszorított szemekkel
- Miau - hallottam meg a nyávogást. Óvatosan nyitottam ki a szemeim félve a látványtól. Miután megláttam, hogy egy kiscica ül előttem, röhögve húztam vissza a karom, és a vállamra akasztottam a táská. Majd leguggoltam a kiscicához.
- Tisztába vagy vele, hogy a frászt hoztad rám? - néztem a macskára - Még mindig úgy dörömböl a szívem, mintha kéne neki.
- Miau? - fordította jobbra a fejét.
- Van neked gazdád? - simítottam végig a kezemmel virító fehér bundáján. Bár a fején és a fülén volt pár vörös folt. - Lemerem fogadni, hogy anyu odáig lenne érted. - vigyorogtam.
- Miau.
- Ez most cica nyelven azt jelentette, hogy "Gemma vigyél haza!", igaz? - néztem világító szemeibe.
- Miau.
- Ezt igennek veszem - bólogattam és felvettem a macskát. Így már kettőnket rabolhattak el. - Legalább, ha elrabolnak, lesz velem egy ismerős arc is - néztem a cicára vigyorogva.
- Miau? - húzta el a száját
- Hé, ez jó dolog - vigyorogtam rá
- Miau.