10. Meglepetés

 Helloka!
Itt az új rész és ha jól megnézitek az oldalt, rájöhettek, hogy új designt is varázsoltam.
Millió köszönet a fejlécért Ewelyn-nek! :D Akkor is, ha sokat vártam rá :PÉS NAGYON
NAGYON NAGYON
NAGYON BOLDOG SZÜLINAPOTQUEEN GEMMA AKA "THE BETTER STYLES"!(akkor is ha  ő ezt nem látja, ha látná se értené o.o  )
Igazából, csak Gemma miatt hoztam ma részt, és írtam meg, hogy tényleg feltudjam ma tenni, mert igazából témazárókra kellene tanulnom :S
Szóval Gemma, ha 2-est kapok bioszra és rajzra az a te hibád lesz!
Reményeim szerint, holnapra tudok hozni egy 11.részt, vagyis nagyon szeretnék, ugyancsak a szülinapos miatt, de nem ígérek semmit.
Viszont élek-halok a komijaitokért, szóval kérhetnék belőlük most is?
Jó olvasást xx

- Próbaidő – ültem be a kocsiba nagyot sóhajtva.
- Mi? – fordult felém anyu meglepetten.
- Van valami fiatal csajszi még, aki jelentkezett az állásra, és az igazgató nem tud dönteni, úgyhogy mindkettőnket felvesz próbaidőre. Holnaptól a hétvégéig dolgozok. Aztán másik 3 napot ledolgoz valami Zara is, és kiderül, hogy melyikünket veszik fel.
- Lehet egyáltalán ilyet csinálni? – ráncolta a homlokát.
- Biztosan. – bólintottam - De a francnak van kedve várni rá. Inkább ne vegyenek fel, mint, hogy várni kelljen. Akkor most legalább már Harryék után mennék, nem pedig unottan ülnék egész nap a kanapén DiCapriot bámulva… - sóhajtottam dühösen. És szerintem teljesen jogosan.
- Louisval – mosolyodott el anyu.
- Ne hozd fel, kérlek, ezt a témát – motyogtam az ablak döntve a fejem. Ha anyu mostantól a Louis témával fog zaklatni előbb vagy utóbb fejbe lövöm magam. Épp elfelejteni próbálom…
- Jó, persze, persze, bocs – motyogta, aztán a gázra lépett. - Akkor most mi lesz? - kérdezte a tök értelmetlen kérdést. Szerintem csak a csönd szüntetése miatt tette fel.
- Holnap bejövök 8-ra, meg holnap is és aztán is, aztán meg majd megmondják, hogy mi lesz - vonok vállat – Minden okkal történik, szóval minden úgy lesz, ahogy lennie kell, csak szeretném már tudni, hogy minek kell lennie.
- Más szóval, türelmetlen vagy – nevetett fel.
- Csak azt ne mondd, hogy te nem lennél – vágtam rá – hova megyünk? – emeltem el a fejem az ablaktól ijedten, amikor észrevettem, hogy nem hazafele tartunk.
- Meglepetés! – vigyorodott el anyu.
- Jaj! – motyogtam.
- Hát, ez kedves – nevetett.
- Tudod, hogy szeretlek – nem tudom, engem mindig idegesített, ha valamiről nem tudtam. Ezért utáltam mindig is a meglepetéseket. Utána mindig örültem nekik, de az a várakozási idő, amit addig kikell várni, az katasztrófa… Ehhez is türelem kell. Pont, mint az élethez. – Tulajdonképpen az egész életünk egy meglepetés – gondolkoztam el.
- Mi? – nézett rám érdeklődve.
- Soha nem tudjuk mi fog történi velünk, de végül mindig jó dolog sül ki belőle – magyaráztam el az elméletem.
Anya halványan elmosolyodott.  – Ebben igazad van. – Igazából minden másban is, de nem akartam félbe szakítani. A hangleejtése alapján fontos dolog lehetett - - Nem tudom, hogy Des-sel két gyerek után válni fogunk. Ha akkor tudtam volna, hogy a végén válás lesz, valószínűleg nem mentem volna hozzá. De nagyon is megérte, mert most itt vagytok nekem - mosolygott, mire én is elmosolyodtam.
- Szóval megéri várni.
- Ahogy mondom, kincsem - állt meg egy pizzéria előtt.

Mosolyogva ültem le anyuval szembe egy asztalhoz. Azonnal oda is jött hozzánk egy pincér.
- Hello! Köszöntöm önöket a pizzériánkban! Mit hozhatok? – nézett a srác felváltva rám és anyura. Aztán várakozva az ajakpiercingjét kezdte rágcsálni, és… azt hiszem nagyon érdekelték a melleim. Így unottan, de eszméletlen sebességgel rendeltem azt, amire épp rá tévedt a tekintetem.
- Szerintem egy kóla, meg egy hawaii pizza tökéletes lesz. Jó így, anyu? – néztem anyura, és próbáltam a tekintettemmel azt sugalni, hogy bólintson rá minél hamarabb. Anyu végtelennek tűnő gondolkozás után bólintott.
- Két kóla, és hawaii – nézett a srácra. Megrázta a fejét, gyorsan felírta a dolgokat, és már ott se volt. Szem forgatva néztem utána. Utálom, hogy azt hiszik a férfiak, hogy bárhol-bárkit meg lehet bámulni, mert mért ne. Ez sérti a személyi jogaimat, komolyan!
Anyu mosolyogva nézett rám. – Tetszel neki – láttam az arcán, hogy a vigyorgást próbálja visszatartani.
- És akkor? – dőlök hátra.
- Mért nem randizgatsz? Csak úgy… - annyira nem akarok anyuval erről beszélni. Tudom, hogy ő az egyetlen, akivel tudnék, de komolyan nem szeretném. Mert mi értelme van? Louist fogom szeretni ugyanúgy, és semmi nem fog változni. Nem fogok tudni megkönnyebbülni, vagy valami. Minden a régi marad, kivéve azt a tényt, hogy az érzéseim, már kicsit sem titkok.
- Mert Louist szeretem, és nincsen kedvem tökfilkókhoz – vontam vállat. Ahhoz képest, hogy alig 2 másodperce azt vezettem le magam, hogy mért ne beszéljek anyuval a szerelemről, most egész könnyen ki tudtam nyögni, ezt a pár szót.
- Mintha Louis nem lenne tökfilkó - nevetett fel anyu, mire elmosolyodtam.
- Jó, de  Louis... Ő más - haraptam az ajkamba. - Louis tényleg, egészen más. Máshogy... Ő máshogy tökfilkó - vontam vállat mosolyogva - Louis... ő olyan... olyan édesen tökfilkó
Anyu felnevetett – Mit csinált, hogy ennyire beleszerettél? Kedves volt, vagy mi? Vagy… - anyu értetlenül bámult ki a fejéből, gyakran pislogva.
- Semmit nem csinált. Én csak lesétáltam azon a rohadt lépcsőn, megláttam, és belé szerettem. Az ég adta egy világon semmit nem tett érte vagy ellene. Csak ült, és röhögött Niall egyik faviccén, és engem annyira elbűvölt, hogy… Beleszerettem – mosolyodtam el halványan visszagondolkozva. Van még egy x-faktoros képem, azt hiszem, amin Louisval meg Zayn-nel együtt vigyorgunk. Muszáj lesz elő keresnem!
Anyu elmosolyodott. – Ez az a szerelem, ami soha nem fog elmúlni, szívem. Ez az, ami mindennél tisztább és igazabb – anyura néztem és megráztam a fejem.
- De én nem akarom szeretni őt így. Nem akarom, mert nincs esélyem.
- Gemma! Hol a magabiztosságod, hm? – csóválta a fejét anyu – Azt nem tüntetheti el egy fiú. Azt épp, hogy meg kell, hogy erősítse. Ne csináld ezt magaddal! Bízz magadban, rendben?
- Oké, csak lapozzunk, kérlek. Nem szeretek erről beszélni. – motyogtam. Nem szerettem arra emlékezni, hogy mennyire megváltoztam azóta, hogy Louisba szerettem. Komolyan megváltoztam. Azelőtt soha nem sminkeltem magam. Azelőtt voltak lánybarátaim is. Azelőtt fontos volt, hogy rendesen tanuljak. Ha akkor nem szeretek bele, akkor biztosan valami jó kis munkám lenne. Azelőtt többet nevettem. Azelőtt volt humorom. Azelőtt... pff...
- Igen, persze – sóhajtott fel anyu és az órájára nézett. Mire kérdőn néztem rá. Olyan mintha kicsit se az lenne, a meglepi, hogy eljöttünk pizzázni. – Mi az? – nézett rám és halványan elmosolyodott.
- Ugye még nincs vége a meglepinek? – húztam fel a szemöldököm. Anyu pedig megrázta a fejét. Éreztem én! Ekkor anyu elvigyorodott. Hátra fordultam, hogy megnézem, kire vigyorog ennyire. Esetleg tipp? Robin volt.
- Sziasztok! - vigyorgott és leült anyu mellé, majd megcsókolta őt. És nekem egyszeribben nagyon-nagyon rossz érzésem támadt. Egészen rossz. Mintha ennek a meglepetésnek a jó helyett rossz vége lesz. Komolyan, így éreztem.
- Szia - mosolygott rá anyu... boldogan. Hihetetlenül boldogan. Aztán anya tekintete rám tekintett, én meg próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra. - Tudjuk, hogy nem túl jó meglepetés...
- De tudnod kell róla Gemma, és szeretnénk, ha beleegyeznél, hiszen mindkettőnknek fontos, hogy boldog legyél, szóval... - rosszat sejtve néztem felváltva anyura és Robinra és alig vártam, hogy kinyögjék, hogy mi van. Bár nagyon is sejtettem, hogy mi van. De én... én csak szerettem volna, ha mást hallok, mint amire gondolok. Az a valami ott a mellkasomban úgy dübörgött, mintha ki akarna törni onnan. Nem akarom azt meghallani. Nem akarom, hogy kimondják, oké? Egyszerűen csak nem akarom, mert... nincs mert. Nem akarom, mert csak. Mert csak nem kedvelem Robint. Mert csak nem szeretném, ha a... Nem, én nem akarom ezt.
- Robin megkérte a kezem, és igent mondtam - nyögte ki anyu. Nekem pedig érthetetlen módon könnyek gyűltem a szemembe. Robin ijedten nézett rám, anyu pedig... nos, arra a tekintetre nem akarok emlékezni. Pedig beleégett az emlékezetembe csalódott és szomorú szemei. Miattam voltak. Az én hibám az egész, hiszen ha rendesen reagálok, akkor most boldogan vigyorogna. De nem tehetek róla. Én eddig végig reménykedtem anyuban és apuban. Hiába volt hülyeség. De én reménykedtem benne. Mostanáig. 18 éven keresztül.
- Szóval összeházasodtok? – nyögtem ki.
- Csak, ha áldásod adod ránk – vágta rá Robin. Én pedig elmosolyodtam.
- Ha megígéritek, hogy életetek végig imádni fogjátok egymást. Nem akarok még egy válást végig nézni – jelentettem ki mosolyogva. Mosolyogtam, de őszintén szólva sírni és sikítani tudtam volna. ROBIN.AZ.APÁM.LESZ.
Anyu arcára hatalmas vigyor varázsolódott és megölelt. – Köszönöm, kicsim.
- Ne köszönd, anyu. Így kellett volna, az elejétől kezdve. – suttogtam átölelve őt. És most már belülről is el tudtam mosolyodni. Akkor is, ha kis fájdalommal a szívemben, de ment. És ezért… hihetetlen büszke voltam magamra.


***

A következő pár nap szerdáig annyiból telt, hogy Zaynnel telefonáltam, sütiket sütöttem - 4 fajta süti van itthon, de nem gond - és DiCaprio filmeit néztem. A ma viszont egészen máshogy telt. Hajnali 6-kor keltem, letusoltam, hajat vasaltam, felöltöztem és kisminkeltem magam. Apró mosollyal az arcom ballagtam le a lépcsőn, de amikor rájöttem, hogy anyu nincs itthon a mosoly elvarázsolódott az arcomról. Ennyit arról, hogy megdicséri a kinézetem és készít nekem reggelit...
Szóval úgy tűnt kénytelen vagyok magamnak csinálni. Csak egy kis pirítóst ettem egy kávéval, hogy legyen valami a gyomromban, amúgy nem igazán voltam éhes. Gumicsizmát és esőkabátot húztam. Az utóbbi napokban eltűnt a kellemes áprilisi idő, és napok óta csak az eső esik. Ha ki is süt a nap, az eső nem hagyja magát. Ez azért rányomja a bélyeget a holmes chapeli emberek napjára. Ilyenkor tilos elvárni, hogy valaki - akárki - kedvesen szóljon hozzád. Éppen ezért az utcán kocsi után kiabáló nő vizes ruhában teljesen normális, ahogy az órájukat néző, futva sétáló, nagykabátot viselő férfiak is. Az egyetlen aki nyugodt volt az utcán, a kis bódéjában ücsörgő virágkötő nénike. Ő Holmes Chapel legöregebb lakója. Csaknem 94 éves, de az istenért nem pihenne le. Neki a mindene a virágkötészet. Ő nyugodt volt, és csak várta, hátha vesz egy kedves fiatal ember, aki vesz a kedvesének egy rózsát. És igen, most őt idéztem.
Még én se voltam olyan nyugodt, mint ő. A kinti sürgés-forgás engem is idegessé tett, és azon izgultam, hogy el ne késsek.
Az út az otthontól az oviig alig szűk fél óra volt.
- Jó reggelt - köszöntem az óvónőnek, akivel ebben a három napban együtt fogok dolgozni - Gemma Styles - mosolyogtam a kezem nyújtva.
- Ó, Harry Styles kishúga?
- Nővére - javítottam ki mosolyogva, bár belülről  fortyogtam. Utáltam, hogy mindig azt hiszik, Harry az idősebb. Megrázta a kezem.
- Bocsánat. Tina Greg - mosolygott - A kislányom az öccse bandájának a rajongója.
- Én is - nevettem fel - Hogy hívják a lányát?
- Rosette
- Gyönyörű neve van. Nagyon tetszik - mosolyogtam. Elbűvölő egy lány lehet, ha ilyen neve van.
- Köszöni - mosolygott a nő. Ennél értelmesebb beszélgetés, még soha nem volt eddigi életemben. Esküszöm. Ez a nő nem tudja mi az a beszélgetés…
- Nem gond, ha tegeznénk egymást? - néztem félve rá.
- Nem, dehogy, épp kérni akartam - olyan volt, mintha az arcára fagyott volna a mosoly. Egyszerre volt szimpatikus és antiszimpatikus. Létezik az ilyen? - Na, gyerünk, munka van - csapta össze a tenyerét. Én pedig utána mentem, és az épp most érkező csemetéknek kezdtem segíteni, levenni a sáros cipőjüket, hogy átcseréljük a benti, tiszta cipőjükre.