- Sean hagyd békén az öcséd - siettem oda és próbáltam levenni Toby fejéről a WC pumpát. Persze Sean csak tovább nyomta a fejére. - A francba már, Sean - kiabáltam rá dühösen, mire az ijedtségtől elengedte, én arrébb löktem, ő pedig idegesen a vádlimba rúgott - Áú - kiáltottam fel ugrálva, aztán gyorsan levettem a WC pumpát Toby fejéről. - Oké, ebből elég volt! – kiabáltam el magam, miután visszaraktam a helyére a WC pumpát és a nappaliba mentem. Hatalmas bunyó fogadott. Az ikrek a földön fetrengve piszkálták egymást! Toby Zack haját tépte, Sean Tobyt rugdosta. Zack pedig össze-visszakapálózott és visított, hogy hagyják békén a haját. Megpróbáltam őket szétszedni... Ebből az lett, hogy lesz még egy hatalmas liláskék folt a lábamon, és azt hiszem kitéptek egy hajcsomót… Ekkor nyitottak be a szülők a 3 fiú pedig körülbelül egy másodperc alatt szépen a kanapéra ült és a TV-ben kezdte nézni a Go Diego, go!-t. Azt hittem, hogy abban a pillanatban agyvérzést kapok…
- Tökéletes munkát végzett Gemma - jött oda hozzám Penelopé, az édesanya. Nekem meg egyre feljebb ment a vérnyomásom...
- Ennyi, kész, elég volt! Felmondok! - jelentettem ki idegesen a hajamat igazítva, mert Toby az enyémet is megtépte Zackéval együtt így úgy nézett ki, mint egy szénakazal.
- Miért? Hát nem tüneményesek? - nézett rám szomorúan Robert. Azt hittem, hogy felpofozom… Ő volt az a barom aki összehozta ezeket a hármas ikreket.
- Tüneményesek? Ezek emberbőrbe bújt kisördögfiókák! - emeltem fel a hangom, mire Penelopé kissé sértödőtten nézett rám. De ennyi volt, totál kikészültem - Kérem a pénzem és már itt se vagyok - jelentettem ki, Robert kifizeti az egyheti munkám – A viszont nem látásra! - motyogtam és a vállamra dobtam a táskám és hazasiettem. Idegesen a konyhapultra dobtam a táskám és a pultnak dőlve mély levegőt vettem.
- Soha többet nem mész oda, Gemma. Soha többet nem látod Penelopé csontos arcát, Robert vörös borostáját, és soha többet nem hallod Zack, Toby és Sean borzalmasan idegesítő hangját. Nyugodj meg! - nyugtatgattam magam mikor anyu be jött a konyhába egy köntösbe, vizes hajjal és egy kávés csészével. Minden lefekvés előtt iszik egy kávét, mint Harry. Őket elvileg a koffein elálmosítja… És igen, erre nem kell mondani semmit.
- Na, mi volt az ördögökkel? – rakta a mosogatóba a bögrét.
- Ne beszéljünk róla - vágtam rá és a fürdőbe mentem letusolni és a szokásos pizsamámban, ami egy alsóneműt és egy hatalmas 'I love ME' felsőt takar, az ágyamba bújtam. Egy ideig twitterezgettem a telefonom, aztán totál elálmosodtam és leraktam a telefont, hogy végre aludjak is.
Reggel 9 óra környéken ébredtem és unottan mentem a konyhába egy kis ételért. Természetesen a müzlis tál a polc legtetején van – már ezerszer mondtam anyunak, hogy át kéne pakolni a szekrényt, és legfölülre azt tenni, amit alig használunk… de persze, én mindig hiába beszélek - lábujjhegyre állva próbáltam elérni a tálat. Végül egy szék segítségével megoldottam a lehetetlen küldetést, és nem szenvedtem tovább – végülis csak tíz percbe telt mire rájöttem, hogy van olyan tárgy, hogy szék és annak segítségével magasabb leszek -. Szépen a tálba öntöttem a tejet és a müzlit, majd a konyhapultnak dőlve elfogyasztottam egy csésze kávéval együtt. Hála Istennek, én normálisnak születtem – már amennyire – és engem felébreszt, nem elálmosít.
Délután öt körül anyu hazaért a munkából és együtt telepedtünk le kajálni a csendes házban. Túl csendes házban. Harry vette nekünk, de a ház túl nagy 2 főre, és amikor egyedül vagyok itthon - minden átlagos hétköznap és szombat - szó szerint utálok itt lenni. Hiányzik innen Harry. Hiányzik innen egy apa. Igaz, anyu barátja nagyon rendes és biztosan összeköltöztek volna már, ha nem tudják, hogy én nem bírom a pasas képét. De hamarosan ez úgy is megtörténik, hiszen megkérte anyu kezét, én pedig ebbe nem szólhatok bele… hiszen ki vagyok én, hogy anyu szerelmi életébe beleszóljak? Anyu húzott ki gondolataim közül.
- Gemma - integetett anyu a kezével az arcom előtt - Figyeltél rám?
- Bocsi, csak elgondolkodtam. - motyogtam
- Mindegy - legyintett - Harry nem hívott ma?
- Nem - húztam el a szám kissé szomorkásan. Tényleg hiányzik az öcsém. Mindig is jó kapcsolatunk volt, de így, hogy messze van tőlem, pontosabban tőlünk, még inkább megerősödött a kapcsolatunk. Vagyis úgy érzem. Sokan azt mondják, hogy a távolság árt az emberi kapcsolatoknak, de a mienken csak segített - Miért? - néztem anyura.
- Csak úgy kérdeztem. - vonta meg a vállát.
- Hát oké - motyogtam - Holnap mész dolgozni, ugye?
- Kénytelen vagyok - sóhajtott fel - De hamarabb hazajövök. Már kettőkor itthon leszek. Főznél majd valami ebédet? Jön Robin is, szóval úgy készülj.
- ó, ne már. Akkor én... - nem engedte, hogy befejezzem a mondatom.
- Maradsz. Nem mész sehova. Kérlek, Gemma viselkedj már 22 évesen és ne akarj folyamatosan úgy menekülni, mint egy 5 éves.
- Jól van, jól van, bocsi - motyogtam és bekaptam az utolsó falatom.
- Szeretném, ha szeretnétek egymást, és nem Robin hibája, amiért nem így van. Ő próbálkozik.
- Tudom, de egyszerűen az egész ember irritál…
- Legalább a kedvemért próbálkozhatnál – sóhajtott fel
A másnap reggelem ugyanúgy telt, mint a tegnapi. Felkeltem, megmosakodtam, felöltöztem és lementem reggelizni. Délelőtt viszont nem tévézéssel töltöm a napom, hanem elmentem bevásárolni az ebédre és hazafele beugrottam pár butikba, csak úgy nézelődni. Ebből az lett, hogy felpróbáltam egy tucat ruhát, végül pedig megvettem egy rövid zöld ruhát. Amint hazaértem kipakoltam a csirkemelleket és a többi szirszart, amit vettem és neki álltam főzni ebédre anyu kedvencét, tejszínes csirkét. Ahogy kész, az asztalra tettem és a tésztát kezdtem kifőzni. Nyikorgást hallottam, szóval paranoiásan körbe néztem. Nagy ház, és mindig rossz benne egyedül lenni… Végül elintéztem annyival, hogy csak az ajtó nyikorgott. Pont, mint tegnap, ugyanúgy lábujjhegyre álltam, hogy le tudjam szedni a tányérokat – ha anyu nem pakolja át, akkor én fogom, de ezt már nagyon unom-. Ekkor egy kezet éreztem a derekamon. Az érintésre hirtelen felsikítottam. Pedig csak az én göndör öcsém volt, aki nevetve pakolta le az asztalra a tányérokat.
- Úristen, Harry, mit ijesztgetsz? Egyáltalán, hogy kerülsz ide?
- Neked is, szia, hugi - húz magához nevetve Harry, mire mosolyogva átölelem.
- Istenem - sóhajtok - Nagyon hiányoztál már - suttogom.
- Nekem is - simít végig a hátamon. Pár percig csak öleltük egymást. Beszívtam kellemes, ismerős illatát. Arcomat csikizték göndör fürtjei. Olyan rég éreztem ezt. Olyan rég ölelt át ilyen szorosan. Olyan rég éreztem hatalmas tenyerét a hátamon. Olyan rég fúrhattam az arcom a vállába. Elképesztően hiányzott.
